...ott álltam, előttem a hatalmas nyitott láda, rajta nemzetiszín zászló, benne az én vérem! Bármerre fordítottam könnyektől homályos tekintetem, nem szabadultam attól a súlyos érzéstől. Egyenruhás alakol álltak körülöttem, mindannyian tisztelegtek a test előtt. 'Gyermekek' gondoltam, miközben egy egy fiatalra néztem. Legtöbben engem figyeltek, s közben saját szüleikre gondoltak. A felelősségre, ami rájuk nehezedik. Óvodáshoz hasonló zvarodottsággal sütötték le szemeiket, mikor észrevették, hogy feltűnően engem bámulnak. Mozdulatlanok voltak mindannyian, csakúgy, mint az én fiam. De az ő ereikben még lüktetett az élni akarás. 

Erőt vettem magamon, egyetlen gyermekemre pillantottam; a haja megégett... ó az a göndör, aranyfényű haja, ami már a születésekor minden nővér kedvence volt! Hányszor cirógattam azokat a csínytalan fürtöket! Nem lehetett nem hozzájuk nyúlni. 

Arca hófehér, hibátlan. sosem értettem, hogyan lehetséges, hogy egy olyan jellegtelen nőnek, mint én, ilyen tökéletes utódja szülessen. Nekem vékony, halvány ajkam volt, akár egy pálcika figurának. Az övé vastag és határozott. 

Közelebb hajoltam hozzá, agyam még mindig nem volt hajlandó elfogadni, hogy halott; minden pillanatban azt vártam, mikor pattannak fel a szemei, mint eddig annyiszor tapasztaltam. Vártam, hogy felül és beszél. 'Mondjon már valamit!' sikítottam legbelül. 

könny szökött a szemembe, lehúnytam őket, képzeletben visszarévültem egész régre. Minden pillanatot végigpörgettem, ami ide vezetett. Amikor megszerezte a jogosítványát, mikor először említette, mit tervez. Elleneztem! Melyik anya ujjong annak hallatán, hogy a fia harcolni akar? Mindig mosolyogva beszélt erről. Mintha a háború csak mese lenne, könnyed szerepjáték. Nem tudtam megakadályozni, szívem sem volt hozzá. Ez volt az álma, csak ez foglalkoztatta. 

Beszéltünk a veszélyről is, de minden félelmemet, aggódásomat szőnyeg alá tudta söpörni egyetlen mondattal: Szeretlek anya! 

És én hagytam, hogy azt tegye, amit szeretne. Minden sikere, mindegyik kitüntetése alkalmával ott voltam, büszkén és boldogan mosolyogtam, mikor elém lépett és csillogó szemekkel bizonygatta 'Látod, itt a helyem!' 

Felzokogtam. 

És jött a honvédelmi miniszter... Hős! így nevezte a fiam, a nevét egyszer sem mondta ki. Dühösséggel keveredett mérhttlen fájdalmam. A fiamat akarom! Megvan az ország hős nélkül is, inkább legyen egy jelentéktelen munkát végző, átlagos kisfiam, mint egy halott hősöm! 

Amikor betemették, és lassan mindenki odébb állt, s már csak én toporogtam a frissen feltúrt homokban, százszor is elolvasva a nevet, ami nekem a világot jelentette, újra és újra csak az a mondat kavargott a fejemben, ami eddig is mindig elűzte a bánatot: 'Szeretlek Anya!'